A radikálisan szabadságpárti szabályozás rendkívül szélesen húzta meg a bárki által megismerhető adatok körét és szigorú határt szabott a hivatali titkolózásnak. A közérdekű adatok megismerésének joga, vagy ahogy röviden, a nemzetközi szóhasználatot követve emlegetni szokták: az információszabadság, nem egyszerűen valamiféle általános tájékozódási jogot jelent, hanem a közszférának azt a kötelezettségét, hogy a birtokában lévő közérdekű adatokat hozzáférhetővé tegye.
A jogalkotó célja az volt, hogy gyökerestől megváltoztassa állam és állampolgár viszonyát, kihúzza a talajt a hivatali titkolózás évszázados gyakorlata alól, hogy a köz ügyeit valóban nyilvánossá tegye. 1992 óta a hivatalok tizenöt napon belül kötelesek a működésükkel kapcsolatos információkat hozzáférhetővé tenni bárki számára. Senkinek nem kell indokolnia "kíváncsiskodását", és a megismert adatokat mindenki szabadon terjesztheti. Míg korábban a tájékozódás szinte egyetlen eszköze a sajtó volt, ma már - ahogy a jogászok mondják - mindenkinek alanyi joga. Ennek garanciája, hogy a hivatalok makacskodása esetén a polgár panasszal fordulhat az adatvédelmi biztoshoz és a bírósághoz.
A rendszerváltás előtt a titkos ügyiratkezelés a hivatalok "normális" működéséhez tartozott. Ma viszont fordított a helyzet: a főszabály a nyilvánosság, és a közszféra valamennyi szervének - a megfelelő törvényi előírásokra hivatkozva - precízen meg kell indokolnia, ha valamit el akar zárni a nyilvánosságtól. Örvendetes, hogy az utóbbi években nálunk is robbanásszerűen megnőtt a közfeladatot ellátó szervek működéséről az interneten közzétett információk tömege, 2005. július elején pedig az Országgyűlés elfogadta az elektronikus információszabadságról szóló törvényt, mely - lépcsőzetes hatálybalépéssel - a közérdekű adatok széles körét illetően automatikus elektronikus közzétételi kötelezettséget ír elő.
A mai helyzet helyes megítéléséhez hozzátartozik ugyanakkor, hogy 1992-ben a törvény elfogadásakor néhány fontos dologról "megfeledkezett" a jogalkotó. Az egyik, hogy úgy léptetett életbe egy, a hivatali működés évszázados hagyományait felforgató törvényt, hogy 15 napot hagyott a felkészülésre, és egyetlen lépést nem tett annak érdekében, hogy a közérdekű adatok közlésére kötelezett hivatalnokok ezreit felkészítse erre a merőben új feladatra. E mulasztás jelentőségét jól érzékelteti napjaink brit példája: a 2000-ben elfogadott brit információszabadság-törvény életbeléptetését az ottani döntéshozók azért tették 2005. január 1-jére, hogy elegendő idő álljon rendelkezésre a titkolózáshoz szokott hivatalok felkészítésére, hiszen itt nem valami, a hivatali ügyiratkezelést érintő, apró korrekcióról van szó, hanem arról, hogy "a titkolózás kultúráját az átláthatóság, a nyilvánosság kultúrája váltsa fel". Ennek érdekében szervezett az ottani igazságügy-miniszter az információs biztossal együtt éveken át tucatszám tréningeket, roadshow-kat. Amikor tehát hivatali értetlenséggel találkozunk itthon, az esetek egy részében az derül ki, hogy egyszerűen tájékozatlanságról, felkészületlenségről van szó, nem pedig szándékos gáncsoskodásról.
A jogalkotó figyelmét elkerülte egy másik nagyon fontos kérdés is. A közérdekű adatokhoz való hozzáférés ugyanis - ha erről eddig nálunk kevesebb szó is esett -, nem egyszerűen demokratikus követelmény, nem pusztán alkotmányjogi kérdés. A közszféra birtokában lévő óriási adatvagyon hatalmas érték. Kérdés ugyanakkor, hogy az adatok előállításának, karbantartásának, feldolgozásának költségeit kinek kell állnia.

A 2005/7 szám tartalma >>>